Az első nap élményei által feltöltve, enyhe fáradsággal és izomlázzal de jókora kilométeréhséggel vágtam neki az útnak. Sötét volt, nyirkos hideg. Teljes csend. Állatgazdálkodásokon keresztül vezetett az út, de a kissé kellemetlen hideget és a rideg környezetet ellensúlyozta az a rengeteg illat, ami az otthont idézte elő bennem. Gyerekkoromban sokat kóboroltam a falu melletti tanyán és földeken és pont ugyanez az illat volt itt is mindenhol. Kellemes volt. Hamar kivilágosodott és ahogy a kis falvakba betértem úgy éreztem a nap sugaraival együtt bennem is ébred az erő és a lendület. A helyi kis boltban vettem egy fél kiló kenyeret és egy doboz vajat. Kiültem a napra és az első 10 km után aznap ez egy fejedelmi reggeli volt. Nem is lett volna szükségem többre. Rengeteg helyen láttam a fésűkagylót, ami még sokáig megtartotta bennem az út újdonságának a varázsát. Kőrakások, emlékművek, Camino jelképek és dísztárgyat voltak szinte mindenhol. Ezek mellett a dombok és lejtők is sűrűn váltották egymást, hogy azért érezzem, hogy ez nem a városnéző séta, itt a természet megkéri a látvány és az élmény árát. De végülis ezért jöttünk. Szenvedni. Persze itt még nagyon jól esett szenvedni, ez még nem is volt az. A kis települések után jöhetett végre az igazi erdei ösvények és utak, de a lendületem továbbra sem hagyott alább. Csak megyek, csak megyek, mindegy hogy emelkedő vagy lejtő. A lábaim szinte húznak magukkal, mint mikor egy nagytestű kutyát sétáltat az ember, ami épp szagot fogott. Ezt is megszagolom, ezt is megnézem, ezt is lefotózom. Remek az idő. Tökéletes minden. Az emberek egymást leszólítják és köszönnek mindenki kedves pozitív és árad a szeretet. Valahogy ezt érzi az ember. Néha keresztülvisz az út országutakon is, az épp arra biciklizők is integetnek nagy mosollyal “Buen Camino” – mondják és tovább gurulnak. Majd vissza az erdőbe jönnek az éles kövek, sziklák. Az ember fejében özönlik az új élmény és inger és mindhez történeteket gyárt azonnal: ez biztos egy vár falai voltak, itt biztos már milliók zarándokoltak már. Elgondolkodik az ember, hogy bizonyos köveknek mi lehet a története. Hogy került oda? Hogy keletkezett? Meddig lesz itt? Egész apróktól a sziklákig. Könnyedén elmerül a flow-ban az ember és csak sodródik és semmi sem zökkenti ki. Sem egy telefon hívás, sem egy ideges sofőr, sem a főnök vagy a kolléga, nem késik épp sehonnan vagy nem váratják meg mások. Nincs határidő és nincs semmilyen idő. Csak a másodpercek szakadnak a kilométerek mellett és azon versengenek melyik telik gyorsabban. De én egyiket sem veszem észre, míg meg nem érkezek egy újabb kis településre. Gondolkodok megálljak-e hiszen olyan jó ez a flow, bennem van a lendület. A lábaimat pihentetni kell beülök egy bárba iszom egy kólát. Leveszem a bakancsom a teraszon ülök le. Kellemes falucska szép hely. Virágok, kis patak, szépen igényesen parkosított utcák kis kőhíd. Idilli az idő is. A zarándokok hasonló távolságokat tesznek meg az első néhány nap, ezért gyakran találkozunk ismerős arcokkal, akikkel egyszerre indultunk. Egy vietnámi lány is ebbe a bárba ült be, néhány perccel utánam. Én vettem egy doboz kólát 2 euróért és ebédre megettem a maradék kenyeremet a vajjal. Dél körül lehet az idő. Hamar végeztem, visszavittem a poharat, amit a kólához kaptam és láttam, hogy az a pici vietnámi lány, akit már Saint Jean-ban is láttam, egy óriási sült halat kapott épp az asztalára, hasábbal, salátával és szintén egy kóla. Köszöntem és kijöttem. Gyorsan felveszem a bakancsom, ugyanis mindig kiveszem a lábam belőle, hogy pihentessem a lábaimat. De már újra felveszem a tempót 5,5 km/h, mehetünk. Útközben eszembe jutott, hogy én itt most visszafogottabban eszem és veszek igénybe szállás helyeket, kis koldus életmódot folytatok. Megfogalmazódott bennem, hogy mekkora különbségek vannak, már csak az étkezési lehetőségeinket tekintve is. Hogy míg más talán tényleg csak vajas kenyeret tud enni, addig máshol a bőséges asztalról az étel fele a kukában landol hiszen 4x, 5x annyi étel áll rendelkezésre, mint amit el bírnának fogyasztani. Valójában mekkora gazdagság már csak az is, hogy bármilyen ételt meg tudunk vásárolni a boltokban. Bemegyünk az élelmiszerboltokba és azt veszünk meg, amit megkívánunk, kinyitjuk a hűtőnket és akkor eszünk újra és újra, amikor csak szeretnénk. Hihetetlen nagy bőség és jó lét ez. Igen tudom, hogy ez nem mindenkinek áll rendelkezésére, de akiknél ezt a fajta bőséget látom, nincs mellette az étel megbecsülése, tisztelet és a hála, amiért ez rendelkezésre áll. Közben azt is megértettem, hogy, aki gyerekkorában szegény volt az a bőségben is meg tudja becsülni, de aki ebben nőtt fel, hogy mindenből 4x 5x annyi van, mint amennyit fel bírunk használni, annak úgy gondolom, hogy el kell jönnie egy Camino-ra. Valahogyan meg kell az embernek tapasztalnia, milyen az, ha nincs. Ha nincs mit enni. Ha nincs egészség, nincs minden rendben. Milyen érzés ha nincs pénz vagy biztonság. Abban a pillanatban tudni fogja és érezni fogja, hogy milyen jó létben élünk és milyen hálás érte. Mert Magyarországon sem egyértelmű mindenhol az étel, az egészség vagy a biztonság, de ahol ez megvan marha gyorsan adjunk érte hálát és örüljünk a mindennapjainknak, mert ami magátol értetődő az valójában kincs! – A gondolatmenet után már csak a 37 km és egy fekhely várt La Trinidad de Arre-ban. Meglepő fogadtatásban volt részem. A nagy meleg és a folyamatos szintkülönbségek elfogyasztották az erőmet ezt a Hospitalero vagyis a házmester látta levette a vállamról a táskámat és ő maga vitte az emeletre az ágyamhoz, hogy ezzel is megkönnyítse az ottlétemet. Hálásan megköszöntem, majd vacsorát vettem a városkában, ahol épp gyereknap volt. A gyerkőcök nagy zsivajjal élvezték a felhajtást. Én pedig egy arra guruló labdát sem tudtam visszapasszolni csak az előttem lévő oszlopot találtam el és a labda így csak még messzebbre gurult. Nevettünk, jobb ha én mára lepihenek inkább. Így is tettem. 😀 Buen Camino!
