Reggel az Albergue-ben hideg volt és sötét. Sokan vagyunk általában a szálláson és mindenki különböző időben kel fel, ezért nem kapcsolunk villanyt és próbálunk a lehető legnagyobb tekintettel lenni a másikra, aki esetleg még alszik és épp piheni az előző nap kilométereit. Elég sokáig bogarászok reggel a cuccaim közt. Néha csak egyik helyről a másikra pakolászom át, míg magamhoz térek. Laci bácsi a volt edzőm azt mondta erre, mikor még vácon edzettem és lassan öltöztem, hogy “Te ne menj gyorsreagálású csapatba, mert egyből lelőnek!”. Ez egy éles helyzetben más lenne talán, de itt abszolúte igaz rám. Most is utolsóként még kényelmesen reggelizgettem a konyhában, mikor elhalad az ajtó előtt egy srác és beköszön, hogy -“te vagy a magyar srác?”. Az első gondolatom – “ na végre egy magyar szó.”- én vagyok igen – válaszoltam. Nagyon örültem Poholányi Ferinek, aki a véletlenek számtalan sorát hozta magával, ami már meglepő mennyiséggel bírt. Feri ugyanis pont azon a napon utazott Párizsba, ő is eltöltött egy éjszakát ott, majd másnap szintén Saint Jean-ba utazott, csak ő busszal én pedig vonattal, hogy megkezdje a Camino-t. Szintén egy éjszakát töltött ott és a sok Albergue közül pont abban szállt meg 2 napra az indulástól számítva, ahol én és ha ez nem lenne elég, mikor beszélgetni kezdtünk kiderült, hogy ráadásul Vácon lakik, ahol én is születtem és töltöttem életem fiatal éveinek nagy részét. Nagyon örültünk a “véletlennek”, de jó zarándok módjára ő indult is én befejeztem a reggelit és megegyeztünk, hogy még összefutunk. Tudtam, hogy szándékosan magányos útra vágyom, hogy el tudjak mélyedni a gondolataimban, ezért nem terveztem túl hosszú ideig együtt menni másokkal. Néha beszélgetésbe elegyedek másokkal is, rövidebb-hosszabb időre, de napokra biztosan nem. Pedig ez gyakori szokás a Camino-n, hogy idegenek, akik itt megismerik egymást akár napokig is együtt gyalogolnak, sőt előfordul, hogy már nem is válnak szét és együtt fejezik be a hátralévő utat. Magam sem zárkózom el senkitől a világon, főleg nem egy földimtől, ha mondhatjuk így, ezért vártam, hogy megismerjem, kivel hozott össze a sors. Útközben találkoztam egy nagydarab pasival, aki leszólított, csak spanyolul beszélt, de azt megértettem, hogy segítsek betolni az autóját, mert épp egy kereszteződésben állt lerobbanva. Mikor elhagytuk a kereszteződést és jól megtoltuk a kocsit, hogy beinduljon, beugrott a férfi és mutatta, hogy még egy kicsit. Nyomtam neki, bár a 16 kg -os táskámmal nem volt könnyű, de mindjárt beindul. Fura volt, hogy nem próbálta beindítani egyszer sem és ő a kormány mögött ült végig. Hát végülis a város szélén volt az autószerelő, ahol már várták. Nagyot köszöntek és tovább is mentem. Szerintem csak a megfelelő zarándokra várt, aki eltolja őt a szerelőig. 😀 Pamplónában értem utól a Ferit, épp három látszólag ázsiai csajszivel beszélgetett. Mikor hozzájuk értem bemutatkoztam, köszöntem nekik, elmondtuk, hogy véletlenszerűen futottunk össze mi is és nem csak egy országból származunk, de még egy városból is. A rövid beszélgetés után felvettem újra a tempót és mondtam Ferinek, hogy facebook-on írok neki és este a szálláson beszélgetünk. Nem sokkal később kiválasztottam egy postát és elhatároztam, hogy a cuccom felét hazaküldöm. Ezt nem fogom bírni. Kést állítottak a hátamba. A táska nagyon nehéz. Minek ennyi. Mindig túl pakolom. Mikor már a postától egy sarokra voltam csak, valamiért meggondoltam magam. -“Ez az én terhem, cipelnem kell!” – ez a gondolat volt a fejemben. Így vittem tovább és igazgattam a táskát a hátamon, hátha jobb valahogy, de az a fránya kés ott volt. Tombol az indián nyár. 30 fok felett. Én pedig hosszú nadrág, bakancs, hosszúujjas póló és sapka. Szakad rólam a víz. Kisebb településekhez érve a táskát azonnal földnek engedtem és egy jó hideg víz és szendvics páratlan kilátás társaságában fogyott, míg a lábaim is kiszabadítottam a cipőm fogságából. Nagy megkönnyebbülés minden pihenőhely, igazi megváltásként élem meg. 15 perc után, táska fel és tovább. Újra felfelé egy hegynek, de már meg sem lepett. Az, ami fent várt az viszont igen. Megérkeztem az egyik legszebb és legjellegzetesebb pontjához a Camino-nak. A hegygerincre, ahol a fémből készült zarándokemlékmű látható, melyre a következő szöveg van írva – “Ahol a szél és a csillagok útja találkozik.” – Amerre néz az ember szélerőművek és a közeli hegyek egyik legmagasabb hegyvonulata, csodálatos kilátással. Hihetetlen hangulattal és légkörrel rendelkezik ez a hely. Édesanyámtól is hoztam pár követ az útra, mint néhány barátomtól is, hogy jelképesen magammal hozzam őket és a megfelelő helyeken lerakjam őket és egy imába foglalva áldást kérhessek rájuk. Anyám köveiből itt is leraktam párat és az egész szituáció, ahogy ott álltam ezen a rendkívüli helyen, imádkoztam és a köveket leraktam, közben bevallom néhány könnycseppet is otthagytam. Szeretettel teli érzés járt át, miközben haza húzott a szívem, de közben hálás is voltam, hogy itt lehetek és láthatom, érezhetem a csodát. A szállásig még volt pár kilométer. A hegyen történt eseményeket dolgoztam fel. Aztán a szállásra érve sokat gondolkodtam az utamon és a miérteken. Jó érzés volt. A kis városban vacsoráztam egyet, beszélgettem néhány szót a kocsmáros nővel, aki látszólag szívesen fogadta a zarándokokat. Elköszöntünk és igyekeztem a szállásra vissza, ahol Feri várt, hiszen elküldtem neki az Albergue nevét, hogy egy szálláson legyünk. Beszélgetés közben eszembe jutott, hogy nem is fizettem a vacsoráért. Visszafutottam, de csak jót nevettünk rajta, hogy olyan jót beszélgettünk a hölggyel, hogy a fizetés egyikünknek sem jutott eszébe. Az Albergue-be vissza érve már sötét volt a közös alvóhelyiségben és én is igyekeztem vízszintesbe helyezni magam. A különleges orgánummal horkolás tehetségét itt is többen megmutatták, de ismét győzött a fáradtság. Buen Camino!
