Reggel korán ébredtem a megszokott módon. 6 óra 00 kint még teljesen sötét és az ágyak között is csak fejlámpával közlekedünk és szép lassan készülődünk, majd nem sokkal később indulok is. Feri a magyar srác, akivel találkoztam később szokott kelni, de pont összefutottunk mikor én már a táskámmal együtt jöttem ki a szobából. Mondtam neki, hogy majd napközben összefutunk. Éreztem magamban a lendületet, éreztem, hogy gyűjteni, gyűjteni akarom a kilométereket, de valami mégis más volt. Bezavart egy kicsit, hogy kapart a torkom, mert éjszaka az ablakok nyitva voltak és én pont az egyik ablaknál aludtam és a beáramló hűvös levegőt lélegeztem be reggelig. Napközben ugyan 35 fokig is melegedett a levegő a zavartalan napsütésben, de éjszakánként már érezhető volt, hogy nincs már nyár és 8-10 fokig is hűlt a levegő. Útközben gyönyörű napfelkeltének örvendett minden korán induló zarándok. Ma kevesebb fényképet is készítettem, jól magamba szerettem volna szívni a természet energiáit, viszont a tempót tartottam és sorra előztem meg a többieket. Hamar el is értem Estella-ba és itt utol is ért Feri a váci magyar srác. Meg is lepődtem, de örültem neki. Gyönyörű jellegzetes templomokat láttunk, ahol csináltunk is pár képet egymásról, de még egy Decathlon-ba is bementünk, hogy lássunk egy kis ismerős környezetet is. Miközben mentünk tovább épp egy úttesten sétáltunk keresztül, amikor az autóból dudáltak nekünk és integetve kiabálták ki az ablakon “Buen Camino”. Apróság, mégis mindketten teljesen felvillanyozódtunk. Kedves pillanat marad. A nap további részét együtt sétáltuk le és második meglepetés az volt, hogy Ferivel nagyon egy hullámhosszon voltunk. Az élet kisebb-nagyobb dolgait veséztük ki. Kisebb motivációs előadásba is kezdtem, már-már a levegő is kevés volt a beszédhez, annyira belelkesedtem, de vissza is vettem a lendületből és hagytam Ferit is szóhoz jutni. Ami nagyon hangsúlyosan a témákat tekintve megmaradt, mondhatni vastagon aláhúzva, a fejezetben. Az amikor arról beszéltünk, hogy ha jobban belegondolunk valóban így van, hogy az, amit a belső világunkban hozunk létre az megnyilvánul a külső világunkban. Hogy milyen sokat elárul az emberről, hogy hogyan öltözködik miközben sokszor ezzel próbálunk leplezni dolgokat, a ruha mögé bújtatva sebezhetőségünket. Hogy milyen sokat mond, hogy kikkel vesszük körül magunkat, kik a barátaink. Mennyire sokat jelent, hogy mit gondolunk magunkról, hiszen ez valósul meg az életünkben is. Egyszóval mennyire fontos, hogyan építjük belső meggyőződésünket a világról és önmagunkról és ez, milyen nagymértékben meghatározza a külső világunk valóságát. Valójában az, amit belül hiszünk magunkról az megteremtődik a külvilágban. Feri így fogalmazott – “Ami bent az kint” és ilyen egyszerű valóban. De az, hogy ezt mennyi minden befolyásolja neveltetés, traumák, sikerek, kudarcok, eddigi tapasztalatok, környezet és a társadalom, érzelmek és gátlások, épített vagy pont, hogy lerombolt belső falaink. Természetesnek vagy elérhetetlennek hitt körülmények. De végeredményben bármiben is hiszünk egy dologban nem tévedhetünk, hogy az amit a külső világunkban építünk, azt biztos, hogy nem visszük magunkkal, ha életünk véget ér egy napon. Milyen szép lenne hinni abban a valóságban, hogy amikor egy élet véget ér egy másik kezdetét veszi. Hogy valóban az igazi, egyetlen én az a lélek. Ami időn és téren át hordozza magában azt, az energiát, azt a rezgést, ami egyedül minket határoz meg és nincs belőle még egy, sem hasonló sehol. Nem arra gondoltunk, hogy a munka és a karrier felesleges. Nem. Fontos és a gerince az életünknek. Ami ugyanúgy stabil tartást ad, mint a testünkben lévő gerincoszlop. Hanem arról beszéltünk, talán érdemes, ha nem is többet, de legalább annyit építkezni belül is, mint amennyit kívül. Hogy az értékeinket úgy építsük, mint a házunkat. A legnagyobb gonddal és szeretettel tégláról-téglára. Úgy ápolni, mint a testünket és figyelni rá, hogy viselje a terheinket csigolyáról-csigolyára. Testünk lelkünk temploma legyen és ne a börtöne. Az egészség ugye fontos. Emellett úgy gondolom, hogy az a bizonyos egyensúly, a belső munkával szerezhető meg. A belső kert művelésével. Mert ahogyan a külső kertünk, ahol gyümölcsfáink és dédelgetett virágaink eresztenek gyökeret a belső sem működik másként : Nem kell nekik ártani, ahhoz, hogy tönkre menjen, elég, ha nem foglalkozunk vele. Elgazosodik. Kiszárad. Gondolatmenetünk végéhez érve az utunk is a végéhez ért. Megérkeztünk Villamayor de Moyardin városába. Páratlan fogadtatás várt minket. Egy fiatal lány kedves mosollyal, nem sürgetve minket, hellyel kínált és egy hideg limonádéval. Majd a forróságtól érkezett fáradt lábainknak egy hideg vizes lábfürdőt készített. Kérdeztük, hogy és ez a sok kedvesség menbyibe kerül. Kedvesen válaszolta: ajándék. Nem hittük el. Feri tovabb akart menni, de viccelődtünk is vele, hogy a lány tudja, hogy kell itt marasztalni az erre járó zarándokokat. Gyorsan be is fizettünk és élveztük a pihenést. Újabb zarándokok érkeztek, akik egy egyszerű kérdést tettek fel nekünk: “Szintén magyarok vagytok” – Igeeen. Vágtam rá széles mosollyal. Károly és Adorján érkeztek meg. Ők erdélyi magyarok. Ferivel örültünk, hogy újabb magyarokkal találkozhatunk a Caminon. Lepakoltunk majd le később le is ültünk beszélgetni. Mind nagyon éhesek voltunk már de a vacsoráig még várnunk kellett két órát rendeltünk egy vagyis két zöldségtálat ugyanis Adorján már meg is hívott minket is egyre. Humusszal volt uborka, répa, paprika. Milyen egyszerű étel mégis fenséges lakomának éltük meg. Bár biztosan nem egyformán éltük meg ugyanis Adorján michelin csillagos éttermeket gyakran látogatja és profi szintre vitte maga is néhány év alatt a vendéglátást, hiszen maga is szakács és nem mellesleg az erdélyi Gourmet Fesztivál házigazdája. Károly a világ másik oldaláról egy hihetetlen ember, ő úgy döntött kiköltözik a természetbe a városon kívül alakította ki otthonát és elmondása szerint 1973-ban aggódott utoljára. 🙂 Ez közöttük szállóigévé vált, ahogyan Adorján gyakran emlegetett egyszavas mondata, melyet valami nem e világból érkező könnyed lazasággal tudott mondani mindenre: “Megoldódik!” – És tudjátok azóta nem tudom kiverni a fejemből, hogy – a fenébe is igaza van! Henry Ford szavai mindig eszembe jutnak ilyenkor: „Akár azt hiszed, képes vagy rá, akár azt, hogy nem, mindenképp igazad lesz.” (Most nevetek)- és tényleg. Ha valamit ezt a fajta hozzáállást érdemes lenne tanítani, remélem nekem sikerül elsajátítanom majd.
Az esti vacsora hihetetlen jó hangulatban telt. 6 különböző nemzet ült vacsorát és vált hirtelen egy nagy baráti közösséggé. Spanyol, Horváth, Angol, Magyar, Olasz és Holland. Itt volt az embernek egy “ megérkeztem a Caminora érzése. Gyönyörű idő, kellemes hely, remek társaság, finom étel jellemezte az estét. Majd egy Jézus meditáció következett, amire mikor a szobából elindultam, erősen azt éreztem, itt kellene maradnom. A helyiségben párnákon ültünk, lágy zene szólt. Ki-ki a maga módján próbált elhelyezkedni és lecsendesedni. Volt aki lótuszülésben, volt, aki a mai divatos jóga tapasztalataival érkezett, mások nyújtott lábbal, én törökülésben. Időnként a Bibliából olvasott fel a házigazda, Márk evangéliumának 1-2 fejezetéből.
“Jézus megkeresztelkedése. 9Abban az időben eljött Jézus a galileai Názáretből és megkeresztelkedett Jánosnál a Jordánban. 10Amint feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég és a Lélek galamb képében rászáll (és rajta marad). 11A mennyből pedig ez a szózat hangzott: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.”
Jézus megkísértése. 12Ezután a Lélek kivitte őt a pusztába. 13Negyven nap (és negyven éjjel) maradt a pusztában; közben megkísértette a sátán. Vadállatok közt élt, de angyalok szolgáltak neki. “
Ez számomra az egyik meglepő összefüggés és valós jel, hogy lassítanom kellene. (A következő blogban kifejtem). Illetve az érzés, hogy maradnom kellene nem szűnt bennem. A meditáció után a házigazda odaült hozzám és beszélgetni kezdtünk meséltem neki, hogy úgy érzem a testemnek pihennie kellene mert megbetegítem magam a folyamatos rohanással és hajszolással. Azt mondta a házigazda, hogy nekem nem orvosra vagy gyógyszerre van szükségem, hanem az Isten közelségére. Engedjem be a szívembe és maradjak ott még egy napot. Nem kell fizetnem se a szállásért sem az ételért és holnap délelőtt lesz egy áhítat, egy Biblia óra és menjek el velük lassítsak. Nagyon meglepett ez a felajánlás, mert mondtam is nekik, hogy amikor jöttem le a meditációra azt éreztem belül, hogy “Maradj!” Nagyon ledöbbentek, mikor mondtam és megerősödött bennük is az érzés, hogy maradnom kell. Megfogtam a vállát, megköszöntem és abban maradtunk reggel eldöntöm. Fáradt voltam és éreztem, hogy beteg leszek, mert az előző szállások megfáztam. Ma már gyógyszert vettem be és jól betakaróztam. Szinte nem tértem magamhoz, rengeteget gondolkodtam ezeken az eseményeken. Reggelre sem lettem jobban, ráadásul erős késztetést éreztem, hogy tovább menjek, mondván meg kell lennie ma is a 30 km-nek minimum. Haladnom kell előre. Fájó szívvel és félve, hogy megbántom őket, elmondtam, hogy tovább megyek. Így döntöttem. Megértően voltak és elköszöntünk. Azt mondták nem kell hely vagy templom, keressem Istent és ő rámtalál. Lent még szerettem volna venni 1 euróért egy fél liter vizet az indulás előtt. De még azt sem szerették volna kifizettetni velem, mondván, hogy ajándék, de én mégis odaadtam az 1 eurót. Ma már borzasztóan bánom, hogy így tettem. A tanulsággal folytatom a következő blogban.
