Budapest Liszt Ferenc Repülőtér előtt még Zs. Misi barátom gyorsan utánam hozott egy headset-et, hogy tudjak majd gond nélkül telefonálni, édesanyám, aki kivitt a reptérre, egy csók az arcára, ölelés és egy idézőjeles fenékre csapás, hogy “na repülj fiam”. Ilyenkor úgy is érzem magam, mint egy sas, aki kitárja a szárnyait és vállára veszi a világot. Nem voltunk sosem gazdagok, de anyám páratlan személyiség és rengeteget tudott adni, abból, amiből a legtöbb volt neki. Nagyon szeretett. Ezért nem engedhetem meg, hogy ne fejezném ki itt is a hálám neki. Tudjátok, hátha olvassa ő is. 🙂 Ő mindig úgy engedett el, bárhová is utaztam a világba, hogy menjél bátran próbáld ki mire vagy képes, de ha úgy alakul nyugodtan “törd össze a pofádat”, mert én itt vagyok. És így is volt. Biztos vagyok benne, hogy ezért merek kockáztatni, ezért merek belevágni szinte bármiben, mert az ő támogatása és az esetleges bukások csak tapasztaltabbá tettek, amire mind ma is nagyszükségem van, hogy megismerhessem a világot és magamat. Na köszi Anyu reptéren vagyunk, 2 órát késett a gép sebaj nekiestem a John Brierley zarándok útmutató, Szent Jakab útja c. könyvnek. Közben felszállt a gép még mindig olvasom a könyvet és odáig jutottam, hogy végre elkezdődik az út és tanácsok hol hol melyik szállások érdemes megszállni, tanácsok és praktikák jöttek volna. Ott becsuktam “innen magam szeretném megtapasztalni”.
Párizsban landoltunk sima út. Elkeveredtem a világ legbonyolultabb metróhálózatával a szállásomra. Majd végre találkoztam P. Erik barátommal, aki 3 hónapot kint él Párizsban. Jót beszélgettünk, gyors vacsi, romantikus séta az Eiffelnél, aztán eszembe jutott, hogy még szelektálhatok még egyszer és most utoljára a hátizsákomon, mert brutál nehéz. Pár dolgot ott tudtam hagyni a Rikinél, de így két nap távlatából azt mondom a fele cuccot otthagyhattam volna. Felszálltam a TGV re, 300 km/h -val robogok végre az utam kezdete felé. Megérkeztem és a vonatról látott mesebeli táj hirtelen átjárta a testem, teleszívtam a tüdőm és élveztem a pillanatot: igen ez az a hely, itt vagyok. Később körbenéztem és míg a Dél-Franciaországi levegő minőségéről készítettem volna részletes tanulmányt észrevettem, hogy teljesen egyedül merengek egy kietlen kis falucska állomásának peronján. Teljes csend. Na itt elkapott a magány, úgy jó erősen hátba vert, magamhoz tértem és a szálláshoz indultam. Miután bepecsételtek először a Camino útlevelembe (credencial del peregrino) és leraktam a cuccomat, kimentem a városba vacsorát keresni és vittem magammal a magány érzést is, ami a vállamra ült. Közel 2000 km az otthontól, sötét, kis csendes utcák, kevés ember, sehol egy lélek. Mindenhol nyitott ajtók és ablakok tárják ki karjukat az utcán bandukoló felé. Kanálcsörgés töri meg a csendet és a frissen tálalt vacsorák illata. Itt kaptam az első leckét. Ugyanis mire körbe értem a városon minden bolt és étterem bezárt én pedig az utazás alatt rendesen megéheztem. Ekkor fogott el az érzés ahogy szinte sóvárogva tekingettem a vidám, zajos, bőséggel megterített konyhácskákba, hogy olyan, mint ha az utcán élnék, mintha nem lenne hova hazamennem és mit ennem. Azonnal tudtam, hogy ezt most jól át kell élnem, részletesen beengedni magamba az élményt, hogy mindig tudjam értékelni, hogy van otthonom, van mit ennem és hogy van családom. Fel kell ismernünk a tényt, hogy minden, amit magától értetődőnek veszünk az életben, hétköznapinak, már-már unalmasnak az mind valójában óriási érték és ajándék. De ahhoz, hogy ezt fel tudjuk ismerni nincs más út, akár szándékosan alakítjuk így, akár az élet hozza az életünkbe, mint hogy elveszítjük ezeket a dolgokat. Elő kell idéznünk a nélkülözést, a hiányt, a fájdalmat, hogy értékelni tudjuk a jelent, amiben élünk. Hogy az alap állapot az unalmasról örömre, a természetes pedig értékre tudjon váltani.
Holnap jövök az első 3 nap eseményeivel.
