Gyerekkoromban nagyon kíváncsi és aktív természetű voltam. Olyan gyerek mint a legtöbb. Aki folyton kérdez, mindent megnéz, hozzányúl, megfog, kukucskál és folyton beszél, szóval le sem lehet lőni. Na ilyen vagyok most is. Aztán elröppent 20 év, viszont valami azért változott. Ugyanezeket csinálom csak már tudatosan. A sok kérdés és pörgős életmód mellett megmaradt még valami a gyerekkorból, az önfeledség és a játék. Továbbra is azt csinálom, mint egy gyerek csinál a szabadidejében, ha a szülei vagy a szabályok nem korlátozzák, ami legtöbbször a gyermek érdekében történik. És mit csinál egy gyerek? A szívére hallgat. Azt csinálja, ami érdekli, ami örömöt okoz neki, amit igazán szeret. Ami, ha nincs jön a hiszti. Hiszti ugyan nincs, de mind érezzük és halljuk a belső hangot, hogy szinte kiabál, szinte ugyan úgy panaszkodik, ha elszigetelődünk a kötelezettségek és az elvárások által épített fal miatt, ami elszigetel a számunkra kedves dolgoktól. Így én igyekszem szüntelenül azt csinálni vagy legalább közel maradni, ahhoz amit szeretek. A felfedezés, kaland keresés, tapasztalatok szerzése a világról, a fejlődés pont az. Megismerése a világnak, amiben lakunk és a világot, ami bennünk lakik. Néha lehet túl szentimentális vagyok, ami tűnhet úgy hogy a gyengeségem, de pont ez lett az erősségem. 7 éve kockára tettem az egészségem, mert csak a céljaimra összpontosítottam és nem figyeltem az egészségemre, nem vettem tudomást a szabályokról. A természet szabályairól. A siker hajszolása és a pihenési idő fokozatosan a nullához közelre csökkentése már az egészségembe került. Ez elegendő jel volt, ahhoz, hogy magamhoz térjek és értékeljem a legfontosabb mértékegységet, ami az idő. Így ma nem gondolkodom azon, hogy azt csináljam e, amit igazán szeretek és ne azt, amivel sok pénzt keresek. Kajakosként szeretem a mozgást, a sport bármilyen formáját és a természetet. Hihetetlen energiát és töltést ad. Gyerekkoromban is sokat túráztunk. Édesanyám megtanított a szeretet minden formájára. A természet szeretetére is. Sétáltunk a Hársfához Szokolyán vagy Királyrétre az erdei kisvasúti sínek mentén. Gyakran túráztam a covid időszakban is. Akkor már egyedül és úgy éreztem, hogy valami olyat csinálok, ami a gyerekkort idézi fel, ami az önfeledséget, boldogságot, szabadságot adott. Így gyakran jártam egyedül az erdőket, hegyeket már-már természetessé vált, ha nem voltam otthon és valaki kérdezte – Geri hol van? – édesanyám reflexből vágta rá – “vagy a Naszályba vagy a Hideg-Hegyen”. És igaza volt. Azóta, amikor csak tehetem megyek. Gyakran kérdezték, hogy – miért mész az erdőbe – mindig azt mondtam: a válaszokért! Azt éreztem, hogy hív a hegy és mennem kellett. Kivétel nélkül jöttek a válaszok is, akár volt kérdés akár nem. Később úgy éreztem ebben is fejlődni szeretnék és felfedezni. És hívott a Camino. Egyre többet találkoztam vele film, könyv vagy történetek során egy-egy beszélgetés alkalmával. Viszont engem is visszatartottak a kifogásaim. Most nem lehet, az edzésekből nem maradhatok ki, előbb le kell diplomáznom, nincs rá pénzem stb. Aztán egy takarító néni tette fel az i-re a pontot, akivel egy megbeszélésem során találkoztam. Köszöntünk egymásnak, majd boldogan tette le a felmosót, összecsapta a kezeit és így szólt: “Na szevasztok egy hónap múlva jövök.” Felhúztam csodálkozva a szemöldököm és azt kérdeztem – Miért hová tetszik menni? – hát az El Camino-ra – jött a válasz. A 74 éves néni negyedik alkalommal teljesíti a 800 km es távot, egyedül és semmilyen nyelvet nem beszél az anyanyelvén kívül. Na pont ennyi kellett. Ez volt az, aminél már nem voltak erősebbek a kifogásaim. Elhatároztam, megcsinálom én is. Felvetettem az ötletemet Gém Petinek a Dorko tulajdonosának és közösen belevágtunk. Ez két hónapja történt és most Saint Jean Pied de Port felé tartó TGV vonaton ülök és 300 km/h – val hasítok Párizs felől. Abba a városba, ahonnan az El Camino indul a Camino Frances vagyis a Francia út. Úgy gondolom mind képesek vagyunk eljutni az úthoz. Mindannyiunknak vezet út az úthoz csak meg kell találnunk. Vagy csak jönnie kell valaminek, amit már nem tudunk lenyomni a kishitűségünk torkán, ami mar nem fér bele a kifogások zsákjába. Valami ami annyit nyom, ami már átbillenti bennünk azt a bizonyos mérleg nyelvét és megtesszük az első lépést és elindulunk végre. A következő blogban mesélek hogyan és mivel készültem fel erre az útra.
